Reggel kimászott az ágyból, majd megnézte magát a tükörben. Sápadt volt és álmos. Ha lehunyta szemét, akár egy percre is, Dottyt látta, és azt, amikor ellökte magától. Ekkor jött rá, hogy igenis szüksége van rá. Jobban, mint ahogy gondolta volna. Segítségre volt szüksége. Belátta. De a büszkesége túl nagy volt, hogy bárkitől is kérjen segítséget.

Tükörbe nézett, és látta, hogy ez nem ő. Ez nem az a Caitlyn. Megváltozott. Az élet változtatta meg? Vagy talán az olyan események sora, amelyekre nem hitte, hogy sor kerül? Számtalan kérdés, és egyikre sincs válasz. Persze, amint az ember rájön a válaszra, egy válaszra, addigra már tízszer annyi kérdés gyűlt össze.

Pár perc elmélkedés után összeszedte magát, felöltözött, lement, hogy megigya a kávéját, majd elindultak a buszmegállóba. 5 perc alatt kiértek, ahogy szoktak. Kiszállt a kocsiból, elindult a zebra fele, de észrevette... észrevette Őt a buszmegállóban. Álmában sem hitte volna, hogy eljön ez a nap.

*

13-as buszmegálló. Itt állt meg a dunaújvárosi busz. Leszállt sok ember a buszról, köztük Justin is.

-Akkor... kezdődjön a játék. - gondolta magában. Elindult a buszmegálló felé, ahol a 10-es busz szokott megállni. Gondolta, meglepi Caitet. Megnézte, hogy mikor jön a busz; 7:20 körül. Van még 20 perce addig. Arra a 20 percre beült egy kávézóba, hogy ne fagyoskodjon odakint. Leült egy szabad asztalhoz, a pincér odament, és megkérdezte kér-e valamit. Mondta, hogy egy pohár teát kér, barackosat. A pincér felírta a rendelését, majd visszament a konyhába. Justin ült, és várt. Hogy elüsse az időt, kikapta zsebéből a telefonját, és elkezdte nézni a képeket, amik a telefonjában voltak. Észrevette... észrevette, hogy van egy képe Caitlynről. Sokáig nézegette, érezte, a szíve összeszorult. "Kitöröljem? Vagy ne?" - gondolta magában. Majd arra a döntésre jutott, hogy tovább nézi a képeket, hátha közben eldől. Ám a következő kép is róla volt... illetve egy közös kép volt, amin csókolóztak. Érezte, hogy valami nincs rendben. A szíve gyorsan kalapál, a gyomra görcsbe áll, és nem értette, hogy miért.

-Még szeretem? Nem, képtelenség. Hiszen ha szeretném, akkor nem vetettem volna ennek az egésznek véget. De akkor mégis... miért érzem úgy, hogy szeretem? Vagy talán a bűntudat, hogy miattam szenved, és boldogtalan? - végtelen számú gondolat ötlött fel benne, hogy vajon mit érez, és főképp, hogy miért. Nem értette. Amint kihozta a pincér a teáját, nem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, hanem csendben iszogatta a finom, meleg teáját.

Miért van az, hogy az embernek oly sokáig kell szenvednie egy szerelem miatt? Miért nem lehet elfeledni, és boldogan tovább élni? Miért kell a boldog percekért később könnyeket ejteni?
Miért, miért, miért? Ezek az egyik legfájdalmasabb kérdések, a "miért"-ek. 
Caitlyn úgy gondolta, hogy túl büszke ahhoz, hogy foglalkozzon bárkivel, fájlaljon egy rég elmúlt kapcsolatot, hogy bárki a porba tiporja. Azt hitte, elég lesz neki önmaga.
A következő hétben megváltozott a viselkedése; közömbös lett és rideg. Nem beszélt senkivel, távolodott, ellökte magától a barátait... azt hitte, nincs több fájdalom. Nagy szünetben odament hozzá Dotty:
-Cait, miért vagy ilyen fura mostanában?
-Nem tudom, hogy miről beszélsz. Foglalkozz a saját dolgoddal. - válaszolta rideg hangnemben.
-Az én dolgom az, hogy a legjobb barátnőm mellett legyek!
Erre Cait nem tudott mit mondani. Nem is tudott volna, mert Dotty nem hagyta: gondolkozás nélkül szorosan megölelte, hogy érezze, nincs egyedül, hogy rá bármikor számíthat.
Caitlyn érezte, hogy Dotty szereti, és foglalkozik vele. Ám ebben a pillanatban azt hitte, hogy elgyengült, hogy hagyja, hogy az érzései befolyásolják. Mielőtt hagyta volna, hogy az érzései irányítsák, ráeszmélt, majd ellökte magától.

*

-Hova mész?

-Vissza... látni akarom. Még nincs vége. Azt állítja legalábbis. És persze azt, hogy szeret. Mindennél jobban. Meg akarom tudni, hogy mennyire.

-Gyötörni akarod? - kérdezte egy barna hajú szemüveges lány.

-Lehet. Majd eldől.

-Ugye tudod, hogy a lányok szíve nem játék?! Ha erre rájön, meg fog utálni, és látni sem akar majd. Vagy ez a célod?

-Ha elkezdődik az egész "játék", majd minden kiderül.

Mondta, majd ott hagyta a lányt. Csak halk lépteit hallotta a sötétben.

*

-Ez csak egy rossz álom volt... - rémülten kelt fel Cait. Nem akarta, hogy Dotty nélkül kelljen egy napot is eltöltenie. Csak egy rémálom volt.

Hajnali fél 2 volt, de úgy gondolta, van még ideje, alszik még. Amint a másik oldalra fordult, mintha a képzelete akart volna játszani vele, látta Őt: Justint. Érezte, hogy könny szokik a szemébe. Tudta, hogy nem valós, nincs ott... már elfelejtette. Persze, ezt ha sokszor az ember elmondja, el is hiszi az esze, de a szíve... Csak az fogja tudni, hogy mit is érez valójában. És amit valójában érzett, az fájdalom volt. Mélységes fájdalom. Voltak olyan napok, amikor azt hitte, már elfelejtette, de nem kellett több egy rá emlékeztető dolognál, és rájött: még szereti. Nem akarta szeretni. Őt szeretni fájdalmas és felesleges, de mégsem akarta magában lezárni.

-Oh, Istenem! Csak még egy utolsó alkalmat adj nekem, hogy megcsókoljam, hogy megérinthessem, hogy mélyen a szemébe nézzek, és elmondjam, szeretem. Hogy utoljára álmodhassam vele, ami nem fog soha valóra válni. Csak még egyszer... utoljára.