Miért van az, hogy az embernek oly sokáig kell szenvednie egy szerelem miatt? Miért nem lehet elfeledni, és boldogan tovább élni? Miért kell a boldog percekért később könnyeket ejteni?
Miért, miért, miért? Ezek az egyik legfájdalmasabb kérdések, a "miért"-ek.
Caitlyn úgy gondolta, hogy túl büszke ahhoz, hogy foglalkozzon bárkivel, fájlaljon egy rég elmúlt kapcsolatot, hogy bárki a porba tiporja. Azt hitte, elég lesz neki önmaga.
A következő hétben megváltozott a viselkedése; közömbös lett és rideg. Nem beszélt senkivel, távolodott, ellökte magától a barátait... azt hitte, nincs több fájdalom. Nagy szünetben odament hozzá Dotty:
-Cait, miért vagy ilyen fura mostanában?
-Nem tudom, hogy miről beszélsz. Foglalkozz a saját dolgoddal. - válaszolta rideg hangnemben.
-Az én dolgom az, hogy a legjobb barátnőm mellett legyek!
Erre Cait nem tudott mit mondani. Nem is tudott volna, mert Dotty nem hagyta: gondolkozás nélkül szorosan megölelte, hogy érezze, nincs egyedül, hogy rá bármikor számíthat.
Caitlyn érezte, hogy Dotty szereti, és foglalkozik vele. Ám ebben a pillanatban azt hitte, hogy elgyengült, hogy hagyja, hogy az érzései befolyásolják. Mielőtt hagyta volna, hogy az érzései irányítsák, ráeszmélt, majd ellökte magától.
*
-Hova mész?
-Vissza... látni akarom. Még nincs vége. Azt állítja legalábbis. És persze azt, hogy szeret. Mindennél jobban. Meg akarom tudni, hogy mennyire.
-Gyötörni akarod? - kérdezte egy barna hajú szemüveges lány.
-Lehet. Majd eldől.
-Ugye tudod, hogy a lányok szíve nem játék?! Ha erre rájön, meg fog utálni, és látni sem akar majd. Vagy ez a célod?
-Ha elkezdődik az egész "játék", majd minden kiderül.
Mondta, majd ott hagyta a lányt. Csak halk lépteit hallotta a sötétben.
*
-Ez csak egy rossz álom volt... - rémülten kelt fel Cait. Nem akarta, hogy Dotty nélkül kelljen egy napot is eltöltenie. Csak egy rémálom volt.
Hajnali fél 2 volt, de úgy gondolta, van még ideje, alszik még. Amint a másik oldalra fordult, mintha a képzelete akart volna játszani vele, látta Őt: Justint. Érezte, hogy könny szokik a szemébe. Tudta, hogy nem valós, nincs ott... már elfelejtette. Persze, ezt ha sokszor az ember elmondja, el is hiszi az esze, de a szíve... Csak az fogja tudni, hogy mit is érez valójában. És amit valójában érzett, az fájdalom volt. Mélységes fájdalom. Voltak olyan napok, amikor azt hitte, már elfelejtette, de nem kellett több egy rá emlékeztető dolognál, és rájött: még szereti. Nem akarta szeretni. Őt szeretni fájdalmas és felesleges, de mégsem akarta magában lezárni.
-Oh, Istenem! Csak még egy utolsó alkalmat adj nekem, hogy megcsókoljam, hogy megérinthessem, hogy mélyen a szemébe nézzek, és elmondjam, szeretem. Hogy utoljára álmodhassam vele, ami nem fog soha valóra válni. Csak még egyszer... utoljára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése