Az utolsó érzésig. '

Nehezen, de odaért az iskolához. Kinyitotta a kissé megkopott, feketés színű ajtót.

-Jóreggelt! - köszönt a portásnak.

-Jóreggelt - köszönt vissza. Ez a portás, a rendes portás volt. 2 fajta volt a sulijukban; a rendes, és a bunkó. Tulajdonképpen a bunkó portás miatt szokott hangosan köszönni, mert nem hallanák meg. Bezzeg ha fele akkora hangerővel mondja azt, hogy 'baszd meg', azt meghallják. Nem is értette az egész iskolát, de nem is akarta. Nem volt ideje ezzel foglalkozni. Sokkal fontosabb dolgok kötötték le a figyelmét, mint például az, hogy kellett-e tanulni az adott órára, ha igen, akkor mit és miből.

Tudni illik, Cait nem egy szorgalmas diák volt. Nem is érdekelte, hogy kap-e egyest, ha nem tanult. Neki az számított, hogy ne bukjon meg. A tanárok sem csodálkoztak, már hozzászoktak.
-Sziaaa Cait! - lépett hozzá egy magas, vékony, szőke hajú, barna szemű fiú. Andrew volt.
-Szia - visszaköszönt, majd megölelte.
-Mizu? - érdeklődött Andrew.
-Ma találkozok Chrissel.
-Mikor?
-Órák után.
-Az jó. Na megyek, szia.
-Szia.
Azzal Andrew a büfé fele vette az irányt, hiszen ment a barátnőjéhez, Charlottehoz. Lassan több, mint 1 éve együtt voltak, amit Cait nagyon irigyelt, hiszen Justinnal csak 9 hónapig voltak együtt, de összesen másfél évig. Ahányszor látta őket együtt, belesajdult a szíve, hiszen tudta, hogy Justinnal is együtt lenne, ha... persze erre nem akart gondolni. Legalábbis akkor nem, amikor jó kedve volt. Ment fel lassan a lépcsőn, közben a telefonján keresett egy zenét, amit tudott hallgatni. Nem egy konkrét zenét, hanem csak egy zenét. Akár régen hallotta, akár nem.