Az utolsó érzésig. '

-Caitlyn! Várj! - hallotta a hangot... egyre élesebben.
Majd a kék pár cipő előtte termett. Kissé meg volt lepődve. Nem számított a társaságára.
-Miért jöttél ide? Megyek, dolgom van - mondta Cait feszülten.
-Szeretnék kérdezni valamit - mondta Chris lihegve.
-Hagyjál. Úgy, ahogyan előzőleg is hagytál... hagyd, hadd fussak el ez elől a rémálom elől.
-Mióta voltam én neked rémálom?
-Amióta végignézted, ahogyan tönkre megy az egész kapcsolatunk, majd azt is végignézted, hogy hogyan rohanok el előled. Ezek után... kérlek... ne keress, ne hívj... bármennyire is vágyom rá. Nem lehet, tudjuk jól. Ha hagytál elmenni, akkor hagyd most is.
-Ezt egy egyet megkérdezem, csak hagyd. - mondta Chris, miközben könnyeivel küszködött.
-Rendben.
-Mit fogsz csinálni ezután?
-Hogy hogy mit? - nem értette tisztán a kérdést. Illetve csak azt nem értette, hogy ezzel mire akar utalni.
-Fogsz... ártani magadnak?
-Mit érdekel? Ha elhagytál, akkor ne is foglalkoztasson téged ez a kérdés.
-Válaszolj! - vágta rá egyből a választ Chris, majd megragadta Cait mindkét karját. Szorosan, majd mélyen a szemébe nézett.
Ezekkel a szemekkel semmi sem veheti fel a versenyt. Tudta, hogy Chris csak azért csinálja, mert most a legsebezhetőbb. Mindenhol. De főleg mélyen. A szemében. És ezt ebben a pillanatban csak Chris láthatta meg.
-Miért? - kezdett bele Cait, majd elsírta magát - Miért pont most tűnsz fel? Fájó sebet hagytál magad után, és te még visszajössz egy olyan kérdéssel, hogy 'Mit fogok csinálni ezután?' És ha olyan választ adok, ami neked nem tetszik, akkor megmondod, hogy mit tegyek? Megváltoztatsz, és a kedved szerint akarsz játszani velem?
-Nem, nem erről van szó. Csak nem venném a lelkemre, ha egy ártatlan ember miattam bántaná magát. Miattam, aki miatt felesleges, és nem ér semmit.
-Ártatlan? Azokkal a pár szavakkal csupán csak a szívemet törted több ezer darabra, és még én vagyok az 'ártatlan'?
-Tudod jól, hogy nem úgy gondoltam - próbálta Chris megmagyarázni, de tudta, hogy nem érne el vele semmit. Amit egyszer Cait a fejébe vesz, azt nem tudja kiverni onnan.
-Rendben, csak ennyit akartam... Hát akkor... Viszlát. - ezekkel a szavakkal távozott a lány életéből. Mindörökre.
Caitlyn nem tehetett mást, mint nézte, ahogy másodszorra is kilép az életéből. Most már végleg. Túl gyenge volt hozzá, hogy megakadályozza. Különben is, ha meg is próbálta volna, nem hinné, hogy sikerrel járna. Aki menni akar, azt hagyni kell, nem tehetünk mást. Ez az élet egyik szabálya, amit sajnos nem lehet átíratni.
Így ő ott maradt. Egyedül. Sebzetten. Összetörve. Vérző szívvel.

*

1 hónap telt el.

Caitlyn érezte, hogy lassan, de biztosan múlnak az érzelmei a fiú iránt. Ennek részben örült, de voltak rossz oldalai.

-Több időt fogok fordítani a barátaimra. Szóval... délután merre megyünk? - érdeklődött Cait Matthewtól.

-Még nem tudom. Neked 6 órád lesz, ugye?

-Igen.

-Nekem viszont 5, úgyhogy nekem haza kell mennem óra után. - mondta Matt szomorkásan.

-De ugye visszajössz?

-Meglátom. Azért próbálok.

A beszélgetést a csengő szakította meg. Mindketten elindultak a saját osztálytermük felé, hogy túléljék a következő órát.