Lassan kikelt az ágyból. Felvette a szokásos, kopott, kékes-szürkés színű szakadt farmernadrágját - amit már sokkal jobban kiszaggatott - és mellé még a szokásos, fekete pólót, amin nagy sárga betűkkel rá van írva, hogy: NOMESSIN! Igaz, ez a pólója már évek óta meg van neki, de még mindig nagy volt rá, és kicsit ki is volt nyúlva. Elment a fürdőszobába - ami a szobája mellett volt rögtön-, megkereste a fésűt, és megfésülködött. Érezte, ahogy a fésű végigmegy középhosszú, szőkén melírozott barna haján. Vett egy mély sóhajt, majd a régi énjére gondolt. Amikor Justinnal volt. Akkoriban még hosszú haja volt, és csak miatta vágatta le. A hosszú haj csak rá emlékeztetné, hogy mindig játszott vele, mindig a szemébe lógott csókolózás közben; mindig ráfeküdt. Nem akart emlékezni semmire, felejteni akart. Mindent. Jót és rosszat, de főleg a rosszat.
Ezután a rövidke gondolatmenete után nehezen kikászálódott a fürdőszobából, majd lement a nappaliba. Anyja ott várta a heverőn; szép, nagy, csillogó barna szemeivel ránézett, azt kérdezve: mehetünk? Cait bólintott, azzal jelezvén, hogy mehetünk.
Felhúzta a garázsajtót, kinyitotta a kaput, hogy anyja ki tudjon állni a sötétzöldes színű suzukival. Azzal lecsukta a garázsajtót, és beszállt a kocsiba.
-Mikor végzel? - kérdezte az anyja.
-Délben. De amint végzek, átmegyek Christenhez. Nála alszok.
-Rendben.
Ezzel a beszélgetés be is fejeződött, mivel Cait zenét hallgatott.
5 perc múlva ott voltak a buszmegállónál, és Cait kiszállt a kocsiból, majd a buszmegállóhoz sétált. 7:03 volt, és a busz előbb kijött. A szokásos Alba Volán busz megállt a buszmegállóban, míg az utasok felszálltak, azzal a lendülettel pedig tovább is ment a következő buszmegállóba.

7:20 körül lehetett az idő, amikor a suli előtti buszmegállóban leszállt Cait. De meg sem várta, hogy lemenjen a busz lépcsőjéről, de már vette elő a cigijét, és rágyújtott. Tomy is leszállt a buszról, intett neki, hogy majd megy.
-Vajon Ő is annyit gondol rám, mint én Ő rá? - tette fel magának a kérdést, de erre a belső hang nem adott választ. Várt, várt, várt és csak várt. De semmi. A hang nem adott választ, a madarak már nem énekeltek a faágakon, ahogy reggelente szoktak, az emberek a párjukkal voltak, boldogak voltak, és csak Cait maradt egyedül. Ő már nem fogja senki kezét, már nem dalol a madarakkal együtt, és már nem hallja a belső hangot. Magára maradt.
A gondolatmenet végén észrevette, hogy a fél cigije elégett. Eltűnt, mint Chris szerelme, amit iránta érzett. Egyik napról a másikra. Eltűnt. Valami eszébe jutott.
El is nyomta a cigijét, és elindult. De más irányba. Még ő sem tudta, hogy hova akart menni, de elindult, mint aki keresne valamit. Vagy éppen valakit. Eddig számár ismeretlen helyeken találta magát idegenek között, de ő csak kereste tovább. Nem találta sehol sem, amit akart. Nyugtalan lett a keresés végére.
-Nincs meg, amit keresel? - hangzott el egy kérdés. Cait azt gondolta, hogy a belső hangja volt, de ez éles volt ahhoz képest. Az utcán nem látott senkit, míg hátra nem fordult. Egy vöröses barnás hajú lány volt. Szeme gyönyörű kék volt, de ebben a pillanatban is arra gondolt, hogy Justin tengerkék szeménél senkié sem szebb. A lány hosszú pillái hozzáértek a szemüvegéhez, majd ejtett hozzá egy huncut mosolyt is.
-Honnan tudod, hogy bármit is keresek? - kérdezte Cait meglepődötten.
-Ismerem az érzést. Eltévedtél. Önmagadban. Keresel valamit, ami megmenthet, kihúzhat a helyzetből. De sajnos ilyen nincs. Vagy ha van is, ritkán találják meg az emberek.
-Én tudom ki vagyok, ismerem önmagam.
-Akkor miért vagy itt? Tudod, hogy hol vagy? Volt célja annak, hogy te pont most, pont itt állsz?
-Miért kérdezel ilyeneket? - Cait hangja már egészen ellenségessé vált.
-Mert látom rajtad. Valamit elvesztettél, és annak a helyébe akarsz valami mást találni. De tudod jól te is, hogy semmi sem pótolhatatlan, csak Ő. Akit elvesztettél.
-Honnan látnád rajtam? Nem is sírok, szomorú sem vagyok. Azt hiszed, hogy ránézel az emberekre, és már tudod, hogy mit éreznek, pedig valójában nem. Csak saját magadat akarod becsapni, mert amiket elmondasz mások érzéseiről, azok valóban a tieid.
Cait nem akarta tovább hallgatni a lány 'lelki tanácsait', ezért hátat fordított neki, és elindult.
-Chris az én pasim már 1 hónapja! - kiáltotta utána a vöröses barnás hajú lány.

2. rész: ...az emlékek csendben fájnak

1 hónap telt el a szakításuk óta, de ő azóta nem volt képes ránézni más fiúra. Volt egy-két olyan, akit megnézett, de semmi más. Meg ha rá is néz más fiúra, nem változik semmi. Nem változik meg az érzése Chris iránt. Akkoriban még úgy hitte, hogy Chris volt az egyetlen aki boldoggá teheti, ha már Justin nem tartott rá igényt. És ekkor ismét eszébe jutott Justin. Arra gondolt, hogy most ha még beszélnének, és megint olyan jóba lennének, - barátként - akkor meg tudná vele beszélni, meg tudná vigasztalni, elfelejtené. És tessék... megint az érzés, hogy Chris kell neki. Nem tud dönteni. Két embert szeretett egyszerre.
-Képtelenség... - gondolta magában - hogy lehet, hogy egyetlen egy lány, két különböző fiút szeret? Két különböző férfi, akik különböző érzéseket éreznek iránta. Bár nem tudta pontosan, hogy melyik fiú mit akar tőle, mit éreznek... nem tudta, hogy mit tegyen. Justinnak már rég semmi köze Caithez, Chris pedig nem akar vele beszélni - dilemmában volt.
-Mégis miért kéne nekem bármelyik exemmel beszélnem? - tette fel magának a kérdést. De amint feltette, már jött is rá a válasz: mert szereted őket. Egy belső hang volt. Egy hang, ami mindvégig elkísérte, de nem mindig hallotta a kiabálásait, tanácsait, döntéseit. Ezt mondjuk eddig is értette, hogy szereti őket, de miért pont most? Miért pont most kellett meghallania a 'belső hangot'?
Csörgött az óra. 6 óra. Cait semmit nem aludt. Amióta Chris szakított vele, azóta rossz irányba ment. Bulizott, ivott, drogozott. Nem tudta feldolgozni, nem akarta elhinni, el akart menekülni. És amit a legjobban akart: el akarta felejteni.
De tudta jól, - amit mindenki tud - hogy soha nem igaz, hogy elfelejtheted. Meg sem próbálta. Minden egyes nap felidézte az együtt töltött pillanatokat, este maga mellé képzelte, sírt egész éjjel. Magában tartotta a fájdalmat, de nem tudta elengedni a múltat, az emlékét. Inkább hagyta, hogy fájjon... csendben.

1. rész vége!

Ez a válasz azonban hazugság volt. Nem is sietett sehova, csak nem volt senkihez sem kedve. A reggeli sietés a busz után, a kómás reggelek - amik igazából egész délután is kitartottak mellette - egészen elvették a kedvét mindentől.
-Hiányzik. - gondolta, de nem mondta ki hangosan. Minek? Úgysem kérdeznék meg, ha mégis, úgysem válaszolna rá őszintén. Nem... nem hinné, hogy lenne hozzá elég ereje.
Ezek a gondolatok cikáztak végig a fejében, miközben odaért a terem elé. Még nem volt nyitva, hiszen nem engedhették be a diákokat, csak jelzőcsengetéskor. Miért? Mert kapott az iskola új táblákat, és azokra kellett vigyázni, hogy a diákok ne rongálják meg - ahhoz képest legutóbb Cait fizika tanára firkálta össze a rendes kék tollával... persze az csak véletlen volt, de akkor is -. Lerakta a táskáját az ablak előtt lévő párkányra, majd útját az aula fele vette. Nem volt ott semmi érdekes, csak egy színpad, pár paddal, egy bejárati ajtóval, ahonnan jöttek be a gyerekek és a tanárok. Hiába gondolta, hogy egy kis egyedüllét kell neki... egy emberekkel 'teli' részen hogyan lehet egyedül az ember? Ezt maga Cait sem értette, de jó volt ezen gondolkodni. Csak bámulta a földet, miközben zenét hallgatott, és egyszer csak egy pár kék cipőre lett figyelmes.
-Szia kiscsibém! - Chris volt az.
-Szia! Hát te? - kérdezte meglepődve Caitlyn.
-Hát, nincsenek ma óráim. Nyílt nap van.
-Milyen jó egyeseknek...
-De másoknak pedig rossz, bármi is az...
-Mi az? - kérdezte Cait, hiszen látta Chris arcán, hogy valami nyomja a lelkét. Mindig látta az embereken, ha bármi gondjuk van, efelől nem volt kétsége.
-Tudod... már egy ideje azt érzem, hogy nem vagyok elég boldog veled. És te sem velem. Jó, együtt persze jól érzed magad, meg minden, de amikor távol vagyunk, akkor a feszültség csak nő, és nem múlik el. És persze...
-És persze?
-Már nem szeretlek. Néha olyan gyerekesen tudsz viselkedni, és valamit megláttam benned. Ne kérdezd, hogy mit, mert nem tudom megmagyarázni, de ennek hatására jöttem rá, hogy már nem minden az, ami régen volt. Sajnálom, de ennek vége, szakítok veled.
Cait szóhoz sem jutott, a sírás kerülgette. Nem tudta elhinni, hogy ez megtörténik... hogy vele történik meg. Pont most. Nem akart szembenézni a valósággal, a fájdalommal, így hát elmenekült. Elrohant. Ott hagyta Christ, ahogy ő hagyta el őt. De különbség volt a 2 elhagyás között: Chris úgy hagyta el, hogy véglegesen, már nincs rá szüksége, hagyja elmenni. Cait pedig úgy, hogy érzelmileg még kötődik hozzá, de nem képes elengedni. Azért is rohant el. Mert nem akarta végignézni, ahogy kisétál a számára legfontosabb ember az életéből. Így hát elrohant. Rohant, egyenesen Dottyhoz. Nem tudta, hogy ki máshoz forduljon, nem bízott senkiben. Minek? Úgyis kinevetné, vagy hátba szúrná.
-Dotty! - sírva kiabálta Cait a nevét.
-Mi az? Mi történt? - Dotty ott is volt előtte, azon nyomban.
-Chris szakított velem!
-Miért?!
-Azt mondta, hogy gyerekes vagyok, meg már nem szeret, és nem boldog velem.
-Ez hülyeség! Ne higgy neki! Kamu duma, mert nem tud jobbat kitalálni, vagy nem meri bevallani az igazat! Én itt vagyok neked. - mondta majd szorosan átölelte Caitet.
-Köszönöm... - válaszként csak ennyit bírt a szája elhagyni. Próbált megnyugodni, nem sírni és foglalkozni a dolgokkal.