Ez a válasz azonban hazugság volt. Nem is sietett sehova, csak nem volt senkihez sem kedve. A reggeli sietés a busz után, a kómás reggelek - amik igazából egész délután is kitartottak mellette - egészen elvették a kedvét mindentől.
-Hiányzik. - gondolta, de nem mondta ki hangosan. Minek? Úgysem kérdeznék meg, ha mégis, úgysem válaszolna rá őszintén. Nem... nem hinné, hogy lenne hozzá elég ereje.
Ezek a gondolatok cikáztak végig a fejében, miközben odaért a terem elé. Még nem volt nyitva, hiszen nem engedhették be a diákokat, csak jelzőcsengetéskor. Miért? Mert kapott az iskola új táblákat, és azokra kellett vigyázni, hogy a diákok ne rongálják meg - ahhoz képest legutóbb Cait fizika tanára firkálta össze a rendes kék tollával... persze az csak véletlen volt, de akkor is -. Lerakta a táskáját az ablak előtt lévő párkányra, majd útját az aula fele vette. Nem volt ott semmi érdekes, csak egy színpad, pár paddal, egy bejárati ajtóval, ahonnan jöttek be a gyerekek és a tanárok. Hiába gondolta, hogy egy kis egyedüllét kell neki... egy emberekkel 'teli' részen hogyan lehet egyedül az ember? Ezt maga Cait sem értette, de jó volt ezen gondolkodni. Csak bámulta a földet, miközben zenét hallgatott, és egyszer csak egy pár kék cipőre lett figyelmes.
-Szia kiscsibém! - Chris volt az.
-Szia! Hát te? - kérdezte meglepődve Caitlyn.
-Hát, nincsenek ma óráim. Nyílt nap van.
-Milyen jó egyeseknek...
-De másoknak pedig rossz, bármi is az...
-Mi az? - kérdezte Cait, hiszen látta Chris arcán, hogy valami nyomja a lelkét. Mindig látta az embereken, ha bármi gondjuk van, efelől nem volt kétsége.
-Tudod... már egy ideje azt érzem, hogy nem vagyok elég boldog veled. És te sem velem. Jó, együtt persze jól érzed magad, meg minden, de amikor távol vagyunk, akkor a feszültség csak nő, és nem múlik el. És persze...
-És persze?
-Már nem szeretlek. Néha olyan gyerekesen tudsz viselkedni, és valamit megláttam benned. Ne kérdezd, hogy mit, mert nem tudom megmagyarázni, de ennek hatására jöttem rá, hogy már nem minden az, ami régen volt. Sajnálom, de ennek vége, szakítok veled.
Cait szóhoz sem jutott, a sírás kerülgette. Nem tudta elhinni, hogy ez megtörténik... hogy vele történik meg. Pont most. Nem akart szembenézni a valósággal, a fájdalommal, így hát elmenekült. Elrohant. Ott hagyta Christ, ahogy ő hagyta el őt. De különbség volt a 2 elhagyás között: Chris úgy hagyta el, hogy véglegesen, már nincs rá szüksége, hagyja elmenni. Cait pedig úgy, hogy érzelmileg még kötődik hozzá, de nem képes elengedni. Azért is rohant el. Mert nem akarta végignézni, ahogy kisétál a számára legfontosabb ember az életéből. Így hát elrohant. Rohant, egyenesen Dottyhoz. Nem tudta, hogy ki máshoz forduljon, nem bízott senkiben. Minek? Úgyis kinevetné, vagy hátba szúrná.
-Dotty! - sírva kiabálta Cait a nevét.
-Mi az? Mi történt? - Dotty ott is volt előtte, azon nyomban.
-Chris szakított velem!
-Miért?!
-Azt mondta, hogy gyerekes vagyok, meg már nem szeret, és nem boldog velem.
-Ez hülyeség! Ne higgy neki! Kamu duma, mert nem tud jobbat kitalálni, vagy nem meri bevallani az igazat! Én itt vagyok neked. - mondta majd szorosan átölelte Caitet.
-Köszönöm... - válaszként csak ennyit bírt a szája elhagyni. Próbált megnyugodni, nem sírni és foglalkozni a dolgokkal.
-Hiányzik. - gondolta, de nem mondta ki hangosan. Minek? Úgysem kérdeznék meg, ha mégis, úgysem válaszolna rá őszintén. Nem... nem hinné, hogy lenne hozzá elég ereje.
Ezek a gondolatok cikáztak végig a fejében, miközben odaért a terem elé. Még nem volt nyitva, hiszen nem engedhették be a diákokat, csak jelzőcsengetéskor. Miért? Mert kapott az iskola új táblákat, és azokra kellett vigyázni, hogy a diákok ne rongálják meg - ahhoz képest legutóbb Cait fizika tanára firkálta össze a rendes kék tollával... persze az csak véletlen volt, de akkor is -. Lerakta a táskáját az ablak előtt lévő párkányra, majd útját az aula fele vette. Nem volt ott semmi érdekes, csak egy színpad, pár paddal, egy bejárati ajtóval, ahonnan jöttek be a gyerekek és a tanárok. Hiába gondolta, hogy egy kis egyedüllét kell neki... egy emberekkel 'teli' részen hogyan lehet egyedül az ember? Ezt maga Cait sem értette, de jó volt ezen gondolkodni. Csak bámulta a földet, miközben zenét hallgatott, és egyszer csak egy pár kék cipőre lett figyelmes.
-Szia kiscsibém! - Chris volt az.
-Szia! Hát te? - kérdezte meglepődve Caitlyn.
-Hát, nincsenek ma óráim. Nyílt nap van.
-Milyen jó egyeseknek...
-De másoknak pedig rossz, bármi is az...
-Mi az? - kérdezte Cait, hiszen látta Chris arcán, hogy valami nyomja a lelkét. Mindig látta az embereken, ha bármi gondjuk van, efelől nem volt kétsége.
-Tudod... már egy ideje azt érzem, hogy nem vagyok elég boldog veled. És te sem velem. Jó, együtt persze jól érzed magad, meg minden, de amikor távol vagyunk, akkor a feszültség csak nő, és nem múlik el. És persze...
-És persze?
-Már nem szeretlek. Néha olyan gyerekesen tudsz viselkedni, és valamit megláttam benned. Ne kérdezd, hogy mit, mert nem tudom megmagyarázni, de ennek hatására jöttem rá, hogy már nem minden az, ami régen volt. Sajnálom, de ennek vége, szakítok veled.
Cait szóhoz sem jutott, a sírás kerülgette. Nem tudta elhinni, hogy ez megtörténik... hogy vele történik meg. Pont most. Nem akart szembenézni a valósággal, a fájdalommal, így hát elmenekült. Elrohant. Ott hagyta Christ, ahogy ő hagyta el őt. De különbség volt a 2 elhagyás között: Chris úgy hagyta el, hogy véglegesen, már nincs rá szüksége, hagyja elmenni. Cait pedig úgy, hogy érzelmileg még kötődik hozzá, de nem képes elengedni. Azért is rohant el. Mert nem akarta végignézni, ahogy kisétál a számára legfontosabb ember az életéből. Így hát elrohant. Rohant, egyenesen Dottyhoz. Nem tudta, hogy ki máshoz forduljon, nem bízott senkiben. Minek? Úgyis kinevetné, vagy hátba szúrná.
-Dotty! - sírva kiabálta Cait a nevét.
-Mi az? Mi történt? - Dotty ott is volt előtte, azon nyomban.
-Chris szakított velem!
-Miért?!
-Azt mondta, hogy gyerekes vagyok, meg már nem szeret, és nem boldog velem.
-Ez hülyeség! Ne higgy neki! Kamu duma, mert nem tud jobbat kitalálni, vagy nem meri bevallani az igazat! Én itt vagyok neked. - mondta majd szorosan átölelte Caitet.
-Köszönöm... - válaszként csak ennyit bírt a szája elhagyni. Próbált megnyugodni, nem sírni és foglalkozni a dolgokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése