-Miért jöttél ide? Nem ért volna rá délután felhívni, hogy találkozzunk?
-Hiányoztál. Rég láttalak, gondoltam, megleplek. - felelte Dex mosolyogva, majd közelebb lépett hozzá, és szorosan átölelte.
Dex távollétében sok minden történt, amikről be szeretett volna számolni neki, de tudta, nem lehet. Meg kell tartania magának, hogy ne vonjon bele másokat, hiszen mégiscsak az ő dolga, amit neki kell megoldania.
Gondolatok ezrei fordultak meg a fejében, miközben érezte a fiú szívverését, és biztonságban érezte magát szorosan ölelő karjai között. Olyan régen érzett ilyet; amikor valaki hosszú távollét alatt sem feledkezik meg róla, és ahogy erejéből telik, megoldja, hogy láthassa, akár pár percre is, de láthassa, hogy jól van, és ha alkalom is adódik rá, akkor átölelhesse, hogy tudassa vele: "Hiányoztál". Így belegondolva mindig ő tudatta az emberekkel, mindig ő lépett, ő tett mindenért, hogy fenn maradjanak a dolgok, hogy a helyén maradjanak, de... mások mit tettek ezért? Semmit.
-Nem fogjuk lekésni a buszt? - kérdezte Dex, amint észrevette a megálló buszt.
-Nem, nem fogjuk. - jött rá a válasz.
-Honnan veszed? Hamarosan az összes itt lévő ember felszáll, és nem fog ránk várni.
-Onnan tudom, hogy én világéletemben megelőztem a világot, eddig mindig én előztem le mindent és mindenkit, észre sem vettem a körülöttem zajló eseményeket.
-Szóval el fogjuk érni a buszt?
-Igen.
Majd hirtelen megfordultak, és rohantak, hogy fel tudjanak szállni. Szerencséjükre pont elérték, majd leghátra mentek, hogy leüljenek. Mindketten zenét hallgattak, csak néha szóltak pár szót egymáshoz, így telt el az egész utazás. Minek beszélni egyfolytában butaságokról és felesleges dolgokról, ha már minden fontosat elmondtunk? Szavakat pocsékolni ostobaság. Ha csak azért nyitod szóra a szádat, hogy megtörd a csendet, előbb gondold végig, hogy miért van az a bizonyos "csend". Lehet, hogy egy visszahozhatatlan pillanatot rontasz el.

*

-Óra 18 van, lassan beér a busz is, oda kéne mennem. - gondolta magában Justin. Csak nézte a maga előtt lévő üres csészét. Nem bírt felkelni a székből, ha csak arra gondolt, hogy Caitlyn elé fog majd menni, "meglepi". Ebbe belegondolva összeszorult a gyomra. Elképzelte, ahogyan a lány megpillantja, ledermed, könny szökik  szemébe, majd elsírja magát több száz ember előtt. Ez lenne neki a legnagyobb megalázás. Justin is tudta jól, csak ebbe nem gondolt bele. Miért is? Csak az járt egész végig a fejében, hogy Cait szíve mennyire fog fájni, amikor meglátja, de arra már nem gondolt, hogy mennyire fog megalázkodni több száz ember előtt, főleg előtte. És mégis... viszont volt valami, ami arra késztette, hogy kimenjen a buszmegállóba: látni akarta. Maga se tudta miért, de látni akarta, hogy tudja, jól van, mennyire bírja feldolgozni a történteket.

Végül eldöntötte: kimegy a buszmegállóba. Egy kis hang a fejében ösztönözte, erőt adott neki és önbizalmat. Azzal a lendülettel felpattant a székből, felkapta a kabátját, és kiviharzott a kávézóból.

Körülbelül 1 perc sem kellett, hogy ott legyen. Kereste a tömegben, hátha már leszállt, előbb ért be a busz, de nem látta sehol sem.

-Akkor még várok. - gondolta magában.

Az igazat megvallva, nem is kellett sokat várnia, pár másodperc múlva ott is volt a busz, ő pedig az ajtókat figyelte, hogy hol fog leszállni, hova menjen. Nem kellett sok idő, mire észrevette. Bárhol felismerte volna, és nem csak azért, mert kitűnik a tömegből. Gyorsan vette lépteit, ám észrevette, hogy Caitlyn egy másik fiúval van. Kis idegesség futott át rajta ő maga sem tudta, hogy miért. Úgy érezte tennie kell valamit. Nem hagyta, hogy kicsússzon a kezéből a lehetőség, nem ezért utazott le, hogy nézze, ahogyan másik fiúval van. De akkor miért jött ide? - merült fel benne a kérdés.

-Caitlyn! - kiabált végül utána. A lánynak nem is kellett hátrafordulnia sem, hiszen ezt a hangot ezer közül is felismerné bármikor. Megállt, nem ment tovább, csak nézett előre, nem mert megfordulni, mivel tudta jól, ha megteszi, azzal vége mindennek, elgyengül, felkavarja az érzéseit, és a legrosszabb: elsírja magát, pedig számtalanszor megfogadta, hogy többet nem fog.

-Miért jöttél ide? Mi keresnivalód van? - szólt hátra Cait, aki továbbra sem volt hajlandó hátrafordulni. Dex közben végignézte Justint, és csak arra tudott gondolni, hogy ha nem hagyja békén, akkor majd ő intézkedik.

-Látni akartalak. Gondoltam, hiányzom neked. - felelt Justint - Csak miattad utaztam ennyit, csak miattad jöttem ide. Hát tessék, itt vagyok, Miattad.

Caitlynt a sírás kerülgette, nem akarta elhinni Neki, miután elhagyta, megtaposta, azt mondja, hogy miatta jött ide, mert látni akarta.

-Nem. Nem miattam jöttél. Csakis azért vagy itt, hogy szenvedni láss, hogy felkavard az érzéseimet, ezért arra kérlek, azzal a tudattal menj haza, ami ide juttatott. Nem vagyok kíváncsi többé a hazugságaidra. Bármennyire is szeretlek, nem alázkodhatok meg előtted, többé már nem. Tudod te is jól, hogy a leghatalmasabb szerelemmel szerettelek. Vagy még talán most is. Örökké a szívemben leszel, soha nem foglak elfelejteni, de kérlek... - majd Caitlyn hirtelen hátrafordult könnyes szemekkel - soha többé ne keress, ne hazudj szép szavakkal édes ajkaiddal, nem bírom. Hiányozni fogsz mindenhonnan, de nem tehetem tönkre magamat. Ennél jobban nem. Te vagy a gyógyszerem ez ellen a beteg világ ellen, de túladagoltam magam, túlzásba vittem. De túl jó vagy, túl jó gyógyszer, annyira, hogy már nem szabadna... Inkább haljak meg úgy, hogy túladagolom magam általad, minthogy úgy éljek tovább, hogy nélküled kell túlélnem a napokat.

Aztán Justin észrevette, hogy igaza lett... elsírta magát, megalázkodott... gyomra görcsben állt, nem tudta felfogni, hogy hogy tehetett ilyet.

-Cait, figyelj... - lépett közelebb hozzá Justin.

-Nem! Ne mondj nekem többé semmit, megmondtam, nem bírom elviselni, ha szép szavaidat hazugságra használod! - majd Caitlyn elkezdett futni a zebra fele, ám a lámpa még piros volt, a kocsik jöttek-mentek.

Hirtelen Dex is és Justin is Caitlyn után rohantak. Aztán a pályaudvaron lévő tömeg már csak a csattanásra lett figyelmes; valakit elütöttek...

Reggel kimászott az ágyból, majd megnézte magát a tükörben. Sápadt volt és álmos. Ha lehunyta szemét, akár egy percre is, Dottyt látta, és azt, amikor ellökte magától. Ekkor jött rá, hogy igenis szüksége van rá. Jobban, mint ahogy gondolta volna. Segítségre volt szüksége. Belátta. De a büszkesége túl nagy volt, hogy bárkitől is kérjen segítséget.

Tükörbe nézett, és látta, hogy ez nem ő. Ez nem az a Caitlyn. Megváltozott. Az élet változtatta meg? Vagy talán az olyan események sora, amelyekre nem hitte, hogy sor kerül? Számtalan kérdés, és egyikre sincs válasz. Persze, amint az ember rájön a válaszra, egy válaszra, addigra már tízszer annyi kérdés gyűlt össze.

Pár perc elmélkedés után összeszedte magát, felöltözött, lement, hogy megigya a kávéját, majd elindultak a buszmegállóba. 5 perc alatt kiértek, ahogy szoktak. Kiszállt a kocsiból, elindult a zebra fele, de észrevette... észrevette Őt a buszmegállóban. Álmában sem hitte volna, hogy eljön ez a nap.

*

13-as buszmegálló. Itt állt meg a dunaújvárosi busz. Leszállt sok ember a buszról, köztük Justin is.

-Akkor... kezdődjön a játék. - gondolta magában. Elindult a buszmegálló felé, ahol a 10-es busz szokott megállni. Gondolta, meglepi Caitet. Megnézte, hogy mikor jön a busz; 7:20 körül. Van még 20 perce addig. Arra a 20 percre beült egy kávézóba, hogy ne fagyoskodjon odakint. Leült egy szabad asztalhoz, a pincér odament, és megkérdezte kér-e valamit. Mondta, hogy egy pohár teát kér, barackosat. A pincér felírta a rendelését, majd visszament a konyhába. Justin ült, és várt. Hogy elüsse az időt, kikapta zsebéből a telefonját, és elkezdte nézni a képeket, amik a telefonjában voltak. Észrevette... észrevette, hogy van egy képe Caitlynről. Sokáig nézegette, érezte, a szíve összeszorult. "Kitöröljem? Vagy ne?" - gondolta magában. Majd arra a döntésre jutott, hogy tovább nézi a képeket, hátha közben eldől. Ám a következő kép is róla volt... illetve egy közös kép volt, amin csókolóztak. Érezte, hogy valami nincs rendben. A szíve gyorsan kalapál, a gyomra görcsbe áll, és nem értette, hogy miért.

-Még szeretem? Nem, képtelenség. Hiszen ha szeretném, akkor nem vetettem volna ennek az egésznek véget. De akkor mégis... miért érzem úgy, hogy szeretem? Vagy talán a bűntudat, hogy miattam szenved, és boldogtalan? - végtelen számú gondolat ötlött fel benne, hogy vajon mit érez, és főképp, hogy miért. Nem értette. Amint kihozta a pincér a teáját, nem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, hanem csendben iszogatta a finom, meleg teáját.

Miért van az, hogy az embernek oly sokáig kell szenvednie egy szerelem miatt? Miért nem lehet elfeledni, és boldogan tovább élni? Miért kell a boldog percekért később könnyeket ejteni?
Miért, miért, miért? Ezek az egyik legfájdalmasabb kérdések, a "miért"-ek. 
Caitlyn úgy gondolta, hogy túl büszke ahhoz, hogy foglalkozzon bárkivel, fájlaljon egy rég elmúlt kapcsolatot, hogy bárki a porba tiporja. Azt hitte, elég lesz neki önmaga.
A következő hétben megváltozott a viselkedése; közömbös lett és rideg. Nem beszélt senkivel, távolodott, ellökte magától a barátait... azt hitte, nincs több fájdalom. Nagy szünetben odament hozzá Dotty:
-Cait, miért vagy ilyen fura mostanában?
-Nem tudom, hogy miről beszélsz. Foglalkozz a saját dolgoddal. - válaszolta rideg hangnemben.
-Az én dolgom az, hogy a legjobb barátnőm mellett legyek!
Erre Cait nem tudott mit mondani. Nem is tudott volna, mert Dotty nem hagyta: gondolkozás nélkül szorosan megölelte, hogy érezze, nincs egyedül, hogy rá bármikor számíthat.
Caitlyn érezte, hogy Dotty szereti, és foglalkozik vele. Ám ebben a pillanatban azt hitte, hogy elgyengült, hogy hagyja, hogy az érzései befolyásolják. Mielőtt hagyta volna, hogy az érzései irányítsák, ráeszmélt, majd ellökte magától.

*

-Hova mész?

-Vissza... látni akarom. Még nincs vége. Azt állítja legalábbis. És persze azt, hogy szeret. Mindennél jobban. Meg akarom tudni, hogy mennyire.

-Gyötörni akarod? - kérdezte egy barna hajú szemüveges lány.

-Lehet. Majd eldől.

-Ugye tudod, hogy a lányok szíve nem játék?! Ha erre rájön, meg fog utálni, és látni sem akar majd. Vagy ez a célod?

-Ha elkezdődik az egész "játék", majd minden kiderül.

Mondta, majd ott hagyta a lányt. Csak halk lépteit hallotta a sötétben.

*

-Ez csak egy rossz álom volt... - rémülten kelt fel Cait. Nem akarta, hogy Dotty nélkül kelljen egy napot is eltöltenie. Csak egy rémálom volt.

Hajnali fél 2 volt, de úgy gondolta, van még ideje, alszik még. Amint a másik oldalra fordult, mintha a képzelete akart volna játszani vele, látta Őt: Justint. Érezte, hogy könny szokik a szemébe. Tudta, hogy nem valós, nincs ott... már elfelejtette. Persze, ezt ha sokszor az ember elmondja, el is hiszi az esze, de a szíve... Csak az fogja tudni, hogy mit is érez valójában. És amit valójában érzett, az fájdalom volt. Mélységes fájdalom. Voltak olyan napok, amikor azt hitte, már elfelejtette, de nem kellett több egy rá emlékeztető dolognál, és rájött: még szereti. Nem akarta szeretni. Őt szeretni fájdalmas és felesleges, de mégsem akarta magában lezárni.

-Oh, Istenem! Csak még egy utolsó alkalmat adj nekem, hogy megcsókoljam, hogy megérinthessem, hogy mélyen a szemébe nézzek, és elmondjam, szeretem. Hogy utoljára álmodhassam vele, ami nem fog soha valóra válni. Csak még egyszer... utoljára.

Irodalom ; tökéletes arra, hogy szép, érzelmekkel teli verseket olvassanak.  Ennél már egy pofon és egyszerűbb, jelenesetben egyenlő vele. Mit tudnak tenni? Bár a költők módszeresen kimutatták érzelmeiket, Caitlyn hiába szeretett verseket írni, ő nem mutatta ki a nyilvánosságnak, hogy éppen ki törte össze a szívét, kiért képes várni akár éveket is.
-Rendben, toljátok össze a padokat, csoportban fogtok dolgozni. Először elemezzétek a verseket, majd a csoportokból 1 embernek írnia kell egy verset, amit majd fel kell olvasniuk! - adta a ki a feladatot a tanár.
Remek... depressziós költők fájdalmát kell felkutatni, majd nekünk is kell írni egyet. Csak így tovább tanárnő! - gondolta magában Cait. Bár részben örült is neki,mivel Dotty mögötte ült, és velük kellett összetolniuk a padokat, így tudtak beszélgetni.
A padok összetolása után kiadta a feladatot a tanár, majd egy kisebb zaj csapott fel az osztályteremben. Ilyenkor persze senki sem a feladatot beszélte meg, hanem a hétvégi randit, a délután vásárlást, az egész hetes lustálkodást, a tegnapi izgalmas történteket.
-Dotty, mi van Liammal? Beszéltetek tegnap? - kezdte Cait a faggatást.
-Hát, mi lenne? Most például arról beszéltünk, hogy majd megcsinálja a laptopomat, segít telepíteni, bár, nem hiszem. Majd csak miután megvette az övét.
-Minek vesz magának övet? Ha nagy a gatya, akkor vegyen kisebbet.
-Jajj, de hülye vagy! - majd hangos nevetésbe törtek ki.
-Lányok! Nem azért vagytok csoportban, hogy elnevetgéljetek az órán. Ne szóljak rátok többet, különben helyet cseréltek valaki mással. - emelte fel a hangját a tanár.
-Bocsánat - hangzott a válasz. Nem sokáig tartott a csend, hiszen 5 perc sem kellett, de már mindenki hangoskodott, és lehetett hallani, hogy nem is az anyagrészről beszélgetnek.
Dottyék látták a tanárnő arcán, hogy kezd ideges lenni, így nekiláttak a feladatokhoz. 5-10 perc múlva készen voltak - az ő csapatuk legalábbis - majd megbeszélték, hogy ki írja a verset.
A többség végül Cait mellett döntött, mivel szabadidejében sok verset ír, és néha egy-egy könyvet is elolvas. Remélte, hogy nem neki kell írnia a verset, mert abból biztosan szintén a költőkhöz hasonló depressziós szöveget írna. Hozzá is látott a vers írásához; minél előbb, annál jobb.
5-10 perc sem kellett hozzá, de már meg is volt a vers:
"Apró szívem örökké érted ég,
soha nem feledem, mit mondtál a legelején.
Ígérted, mindent megadsz, minden jót,
de rá kellett jönnöm, hogy hazug minden szó.
Hidd el, mindig próbállak feledni,
de szívem mindig csak téged fog szeretni."

A verset látván, hallván mindenki elámult. A többség szerint Cait verse olt a legszebb, hiába sugárzott belőle a keserédes szerelem íze.
Ahogy a mondás tartja: a művészet sohasem a boldogságból fakad. Caitlyn ezt már tudta jól. Nem azért, mert annyi szomorú dolog történt vele, amiért érdemes így gondolkodnia, hanem próbál realista lenni, és a tényeket észrevenni. Nem akart már álomvilágban élni, ahol minden kívánság teljesül, Minden reggel kap egy doboz epres fagyit kávéval, és sokáig aludhat, akkor megy iskolába amikor kipihente magát; a neki tetsző fiúk észreveszik a feléjük irányuló "jeleket", és megteszik az első lépést, amit a mai világban már kevesen teszik meg.
A vers többszöri elolvasása után gondolt csak bele, hogy ő olyan kis apró dolgokért szomorkodik, amit más nem kaphat meg, nem tapasztalhatja. Hiába tudta ezt is nagyon jól, nem tudta figyelmen kívül hagyni. Nem. Ezt nem lehet. Túl nagy fájdalom a könnyekhez.

-Caitlyn! Várj! - hallotta a hangot... egyre élesebben.
Majd a kék pár cipő előtte termett. Kissé meg volt lepődve. Nem számított a társaságára.
-Miért jöttél ide? Megyek, dolgom van - mondta Cait feszülten.
-Szeretnék kérdezni valamit - mondta Chris lihegve.
-Hagyjál. Úgy, ahogyan előzőleg is hagytál... hagyd, hadd fussak el ez elől a rémálom elől.
-Mióta voltam én neked rémálom?
-Amióta végignézted, ahogyan tönkre megy az egész kapcsolatunk, majd azt is végignézted, hogy hogyan rohanok el előled. Ezek után... kérlek... ne keress, ne hívj... bármennyire is vágyom rá. Nem lehet, tudjuk jól. Ha hagytál elmenni, akkor hagyd most is.
-Ezt egy egyet megkérdezem, csak hagyd. - mondta Chris, miközben könnyeivel küszködött.
-Rendben.
-Mit fogsz csinálni ezután?
-Hogy hogy mit? - nem értette tisztán a kérdést. Illetve csak azt nem értette, hogy ezzel mire akar utalni.
-Fogsz... ártani magadnak?
-Mit érdekel? Ha elhagytál, akkor ne is foglalkoztasson téged ez a kérdés.
-Válaszolj! - vágta rá egyből a választ Chris, majd megragadta Cait mindkét karját. Szorosan, majd mélyen a szemébe nézett.
Ezekkel a szemekkel semmi sem veheti fel a versenyt. Tudta, hogy Chris csak azért csinálja, mert most a legsebezhetőbb. Mindenhol. De főleg mélyen. A szemében. És ezt ebben a pillanatban csak Chris láthatta meg.
-Miért? - kezdett bele Cait, majd elsírta magát - Miért pont most tűnsz fel? Fájó sebet hagytál magad után, és te még visszajössz egy olyan kérdéssel, hogy 'Mit fogok csinálni ezután?' És ha olyan választ adok, ami neked nem tetszik, akkor megmondod, hogy mit tegyek? Megváltoztatsz, és a kedved szerint akarsz játszani velem?
-Nem, nem erről van szó. Csak nem venném a lelkemre, ha egy ártatlan ember miattam bántaná magát. Miattam, aki miatt felesleges, és nem ér semmit.
-Ártatlan? Azokkal a pár szavakkal csupán csak a szívemet törted több ezer darabra, és még én vagyok az 'ártatlan'?
-Tudod jól, hogy nem úgy gondoltam - próbálta Chris megmagyarázni, de tudta, hogy nem érne el vele semmit. Amit egyszer Cait a fejébe vesz, azt nem tudja kiverni onnan.
-Rendben, csak ennyit akartam... Hát akkor... Viszlát. - ezekkel a szavakkal távozott a lány életéből. Mindörökre.
Caitlyn nem tehetett mást, mint nézte, ahogy másodszorra is kilép az életéből. Most már végleg. Túl gyenge volt hozzá, hogy megakadályozza. Különben is, ha meg is próbálta volna, nem hinné, hogy sikerrel járna. Aki menni akar, azt hagyni kell, nem tehetünk mást. Ez az élet egyik szabálya, amit sajnos nem lehet átíratni.
Így ő ott maradt. Egyedül. Sebzetten. Összetörve. Vérző szívvel.

*

1 hónap telt el.

Caitlyn érezte, hogy lassan, de biztosan múlnak az érzelmei a fiú iránt. Ennek részben örült, de voltak rossz oldalai.

-Több időt fogok fordítani a barátaimra. Szóval... délután merre megyünk? - érdeklődött Cait Matthewtól.

-Még nem tudom. Neked 6 órád lesz, ugye?

-Igen.

-Nekem viszont 5, úgyhogy nekem haza kell mennem óra után. - mondta Matt szomorkásan.

-De ugye visszajössz?

-Meglátom. Azért próbálok.

A beszélgetést a csengő szakította meg. Mindketten elindultak a saját osztálytermük felé, hogy túléljék a következő órát.

Egy hosszadalmas nap után kijár a pihenés - gondolta Cait az iskolából kifelé menet.

Tervben volt az, hogy Dottyval elmennek a városba nézelődni, beszélgetni ahogyan szoktak. Bár tudta, hogy Dottyra várni sok idő: mire megebédel, felöltözik, elköszön mindenkitől. Inkább megy egyedül.

Majd a Tesco fele vette az irányt, és bement a Media Marketba, hogy lerövidítse az utat, ahogy általában szokta. Érezte a finom és friss fornettik illatát, amiket úgy szeretett, és mindig megéhezett tőlük. Megállt egy röpke pillanatra gondolkodni, hogy fornettit vegyen, vagy beüljön a gyorskajáldába. Inkább a gyors kaja mellett döntött, majd azzal a határozott lépéssel meg is indult tovább előre.

közel 10-15 perces sétálás után elérte célját: a Mc Donald's-ot. Kért egy szokásos menüt - elvitelre persze -,majd miután megkapta, odébb állt egy nyugalmasabb helyre, ahol kevés az ember. A játszótér mellett döntött, és elindult a másik irányba.

5-10 perces séta után oda is odaért. Körülnézett, hogy van-e valaki, látta, hogy nincs senki, keresett egy padot, és leült. Ez a kissé hűvös időjárás nem volt kellemes neki, bár a meleg étel meleg volt, és valamilyen szinten felmelegítette.

Nem gondolt se Chrisre, se Justinra, és főképp nem a vörös hajú lányra. Persze, nem mintha akart is volna. Csak ülni, enni a meleg ételt, és bámulni kifelé a fejedből - ez volt az az egy dolog, ami járt Caitlyn fejében.

A finom 'ebéd' után még ücsörgött a padon, és vacogott. Hiába a sok ruha, de ebben a hideg időben még a kutya is fázik!

-Mindjárt vége az októbernek, és jön a december. - gondolta magában. Megfordult a fejében, hogy magában fog beszélni, de érezte, hogy nincs egyedül. Gyors lépteket hallott a távolból. Arra gondolt, hogy ha idejön, akkor ő felkapja a cuccait, és tovább áll.

De aztán... meglátta, hogy ki az a személy, aki oly gyors léptekkel futott, hogy szinte már azt érezte, egyenese hozzá fut. Nem lett volna képes elmenni onnan, amikor Ő fut felé...

-Miért? Miért pont te? Miért pont itt? - kérdezte Cait.
-Hát, látod. A reakciód alapján más valakire számítottál. Mondjuk... Justinra? - kérdezte a vörös hajú lány.
-Mit akarsz? Megint jöttél kioktatni? Meg akarod mondani, hogy te jobban tudod, hogy mi jár a fejemben? Mondd, amit akarsz, vagy menj tetrisezni.
-Rég láttalak, gondoltam megnézem, hogy hogy vagy. De ahogy elnézem, semmit nem értettél meg a múltkori beszélgetésünkből.
-Honnan tudtad, hogy ebbe az iskolába járok? - kérdezte Cait feszülten.
-Vannak jó forrásaim, amiket egyenlőre nem terveztem felfedni. De erről is később beszélünk, addig gondolkodj el, figyelj a jelekre, különben el fogsz veszni, és saját magad csapdájába esel bele. - mondta a lány, majd ismét hátat fordított, - int a legutóbb - és elindult a lépcsőn lefele.
Cait utánarohant, de lány addigra sehol sem volt.
Már az első perctől kezdve furcsának tartotta az idegen lány feltűnéseit, és a hirtelen eltűnéseit. Próbált nem rá figyelni, és más dolgokkal foglalkozni, kezdve azzal, hogy testnevelésre készül.
Kivette a szekrényből a tornazsákját, becsukta az ajtót, majd mintha mi sem történt volna, elindult az öltöző fele. Gondolatait próbálta más fele terelni, próbált keresni valamit, valami mást, amire gondolhat. Legyen az akár az ablak készítése, a falak megtervezése, a házak berendezése. Bármi.
Lassan a lépcsőhöz érve eszébe jutott a reggeli fiú, akivel összeütközött, de ennél több gondolatot nem akart rá szánni. Lassú léptekkel haladt lefele a lépcsőfokokon, majd elért az öltözőhöz.
-Végre! Csak hogy itt vagy! Mindjárt becsöngetnek, sietned kéne, mert tudod, hogy milyen Joseph tanár úr, amikor valaki nem öltözik fel időben. - mondta Dotty aggodalmasan, mivel tudta, hogy 1 ember miatt az egész osztályt bünteti.
-Nem fogod kitalálni, hogy mi történt, de ezt majd óra után megbeszéljük. - hangzott a válasz Cait szájából, majd sietve felöltözött, és bementek a tornaterembe.

*

Hiába mondják, hogy ami nem öl meg, az megerősít, amikor egy fárasztó testnevelés óra után mennek a következő órára a diákok.

Mindenesetre jól szokták tűrni az órákat - muszáj, mert mást nem tudnak tenni.

-Na de mesélj, mi történt a szekrénynél, amit el akartál mondani? - érdeklődött Dotty a történet után.

-A múltkori vörös hajú lány bent ült a szekrényemben, és megint okoskodott, jobban tudta a saját gondolataimat, mint én magam.

-Hát, az ilyenekkel nem kell foglalkozni, biztosan nincs jobb dolguk, és unatkoznak. - nyugtatta Caitet, mert látta az arcán a kisebb ijedtséget, melyet ez a lány a feltűnésével okozott.

-Biztosan. - ennyit tudott rá válaszként adni, mert gondolatai ismét e felé terelődtek. Ez is egy üzenet számára? Vagy ez csak mind Chrisről szól? Egyáltalán honnan tud a kettejük kapcsolatáról. Megannyi kérdés, melyekre nincs válasz.