Irodalom ; tökéletes arra, hogy szép, érzelmekkel teli verseket olvassanak.  Ennél már egy pofon és egyszerűbb, jelenesetben egyenlő vele. Mit tudnak tenni? Bár a költők módszeresen kimutatták érzelmeiket, Caitlyn hiába szeretett verseket írni, ő nem mutatta ki a nyilvánosságnak, hogy éppen ki törte össze a szívét, kiért képes várni akár éveket is.
-Rendben, toljátok össze a padokat, csoportban fogtok dolgozni. Először elemezzétek a verseket, majd a csoportokból 1 embernek írnia kell egy verset, amit majd fel kell olvasniuk! - adta a ki a feladatot a tanár.
Remek... depressziós költők fájdalmát kell felkutatni, majd nekünk is kell írni egyet. Csak így tovább tanárnő! - gondolta magában Cait. Bár részben örült is neki,mivel Dotty mögötte ült, és velük kellett összetolniuk a padokat, így tudtak beszélgetni.
A padok összetolása után kiadta a feladatot a tanár, majd egy kisebb zaj csapott fel az osztályteremben. Ilyenkor persze senki sem a feladatot beszélte meg, hanem a hétvégi randit, a délután vásárlást, az egész hetes lustálkodást, a tegnapi izgalmas történteket.
-Dotty, mi van Liammal? Beszéltetek tegnap? - kezdte Cait a faggatást.
-Hát, mi lenne? Most például arról beszéltünk, hogy majd megcsinálja a laptopomat, segít telepíteni, bár, nem hiszem. Majd csak miután megvette az övét.
-Minek vesz magának övet? Ha nagy a gatya, akkor vegyen kisebbet.
-Jajj, de hülye vagy! - majd hangos nevetésbe törtek ki.
-Lányok! Nem azért vagytok csoportban, hogy elnevetgéljetek az órán. Ne szóljak rátok többet, különben helyet cseréltek valaki mással. - emelte fel a hangját a tanár.
-Bocsánat - hangzott a válasz. Nem sokáig tartott a csend, hiszen 5 perc sem kellett, de már mindenki hangoskodott, és lehetett hallani, hogy nem is az anyagrészről beszélgetnek.
Dottyék látták a tanárnő arcán, hogy kezd ideges lenni, így nekiláttak a feladatokhoz. 5-10 perc múlva készen voltak - az ő csapatuk legalábbis - majd megbeszélték, hogy ki írja a verset.
A többség végül Cait mellett döntött, mivel szabadidejében sok verset ír, és néha egy-egy könyvet is elolvas. Remélte, hogy nem neki kell írnia a verset, mert abból biztosan szintén a költőkhöz hasonló depressziós szöveget írna. Hozzá is látott a vers írásához; minél előbb, annál jobb.
5-10 perc sem kellett hozzá, de már meg is volt a vers:
"Apró szívem örökké érted ég,
soha nem feledem, mit mondtál a legelején.
Ígérted, mindent megadsz, minden jót,
de rá kellett jönnöm, hogy hazug minden szó.
Hidd el, mindig próbállak feledni,
de szívem mindig csak téged fog szeretni."

A verset látván, hallván mindenki elámult. A többség szerint Cait verse olt a legszebb, hiába sugárzott belőle a keserédes szerelem íze.
Ahogy a mondás tartja: a művészet sohasem a boldogságból fakad. Caitlyn ezt már tudta jól. Nem azért, mert annyi szomorú dolog történt vele, amiért érdemes így gondolkodnia, hanem próbál realista lenni, és a tényeket észrevenni. Nem akart már álomvilágban élni, ahol minden kívánság teljesül, Minden reggel kap egy doboz epres fagyit kávéval, és sokáig aludhat, akkor megy iskolába amikor kipihente magát; a neki tetsző fiúk észreveszik a feléjük irányuló "jeleket", és megteszik az első lépést, amit a mai világban már kevesen teszik meg.
A vers többszöri elolvasása után gondolt csak bele, hogy ő olyan kis apró dolgokért szomorkodik, amit más nem kaphat meg, nem tapasztalhatja. Hiába tudta ezt is nagyon jól, nem tudta figyelmen kívül hagyni. Nem. Ezt nem lehet. Túl nagy fájdalom a könnyekhez.

-Caitlyn! Várj! - hallotta a hangot... egyre élesebben.
Majd a kék pár cipő előtte termett. Kissé meg volt lepődve. Nem számított a társaságára.
-Miért jöttél ide? Megyek, dolgom van - mondta Cait feszülten.
-Szeretnék kérdezni valamit - mondta Chris lihegve.
-Hagyjál. Úgy, ahogyan előzőleg is hagytál... hagyd, hadd fussak el ez elől a rémálom elől.
-Mióta voltam én neked rémálom?
-Amióta végignézted, ahogyan tönkre megy az egész kapcsolatunk, majd azt is végignézted, hogy hogyan rohanok el előled. Ezek után... kérlek... ne keress, ne hívj... bármennyire is vágyom rá. Nem lehet, tudjuk jól. Ha hagytál elmenni, akkor hagyd most is.
-Ezt egy egyet megkérdezem, csak hagyd. - mondta Chris, miközben könnyeivel küszködött.
-Rendben.
-Mit fogsz csinálni ezután?
-Hogy hogy mit? - nem értette tisztán a kérdést. Illetve csak azt nem értette, hogy ezzel mire akar utalni.
-Fogsz... ártani magadnak?
-Mit érdekel? Ha elhagytál, akkor ne is foglalkoztasson téged ez a kérdés.
-Válaszolj! - vágta rá egyből a választ Chris, majd megragadta Cait mindkét karját. Szorosan, majd mélyen a szemébe nézett.
Ezekkel a szemekkel semmi sem veheti fel a versenyt. Tudta, hogy Chris csak azért csinálja, mert most a legsebezhetőbb. Mindenhol. De főleg mélyen. A szemében. És ezt ebben a pillanatban csak Chris láthatta meg.
-Miért? - kezdett bele Cait, majd elsírta magát - Miért pont most tűnsz fel? Fájó sebet hagytál magad után, és te még visszajössz egy olyan kérdéssel, hogy 'Mit fogok csinálni ezután?' És ha olyan választ adok, ami neked nem tetszik, akkor megmondod, hogy mit tegyek? Megváltoztatsz, és a kedved szerint akarsz játszani velem?
-Nem, nem erről van szó. Csak nem venném a lelkemre, ha egy ártatlan ember miattam bántaná magát. Miattam, aki miatt felesleges, és nem ér semmit.
-Ártatlan? Azokkal a pár szavakkal csupán csak a szívemet törted több ezer darabra, és még én vagyok az 'ártatlan'?
-Tudod jól, hogy nem úgy gondoltam - próbálta Chris megmagyarázni, de tudta, hogy nem érne el vele semmit. Amit egyszer Cait a fejébe vesz, azt nem tudja kiverni onnan.
-Rendben, csak ennyit akartam... Hát akkor... Viszlát. - ezekkel a szavakkal távozott a lány életéből. Mindörökre.
Caitlyn nem tehetett mást, mint nézte, ahogy másodszorra is kilép az életéből. Most már végleg. Túl gyenge volt hozzá, hogy megakadályozza. Különben is, ha meg is próbálta volna, nem hinné, hogy sikerrel járna. Aki menni akar, azt hagyni kell, nem tehetünk mást. Ez az élet egyik szabálya, amit sajnos nem lehet átíratni.
Így ő ott maradt. Egyedül. Sebzetten. Összetörve. Vérző szívvel.

*

1 hónap telt el.

Caitlyn érezte, hogy lassan, de biztosan múlnak az érzelmei a fiú iránt. Ennek részben örült, de voltak rossz oldalai.

-Több időt fogok fordítani a barátaimra. Szóval... délután merre megyünk? - érdeklődött Cait Matthewtól.

-Még nem tudom. Neked 6 órád lesz, ugye?

-Igen.

-Nekem viszont 5, úgyhogy nekem haza kell mennem óra után. - mondta Matt szomorkásan.

-De ugye visszajössz?

-Meglátom. Azért próbálok.

A beszélgetést a csengő szakította meg. Mindketten elindultak a saját osztálytermük felé, hogy túléljék a következő órát.

Egy hosszadalmas nap után kijár a pihenés - gondolta Cait az iskolából kifelé menet.

Tervben volt az, hogy Dottyval elmennek a városba nézelődni, beszélgetni ahogyan szoktak. Bár tudta, hogy Dottyra várni sok idő: mire megebédel, felöltözik, elköszön mindenkitől. Inkább megy egyedül.

Majd a Tesco fele vette az irányt, és bement a Media Marketba, hogy lerövidítse az utat, ahogy általában szokta. Érezte a finom és friss fornettik illatát, amiket úgy szeretett, és mindig megéhezett tőlük. Megállt egy röpke pillanatra gondolkodni, hogy fornettit vegyen, vagy beüljön a gyorskajáldába. Inkább a gyors kaja mellett döntött, majd azzal a határozott lépéssel meg is indult tovább előre.

közel 10-15 perces sétálás után elérte célját: a Mc Donald's-ot. Kért egy szokásos menüt - elvitelre persze -,majd miután megkapta, odébb állt egy nyugalmasabb helyre, ahol kevés az ember. A játszótér mellett döntött, és elindult a másik irányba.

5-10 perces séta után oda is odaért. Körülnézett, hogy van-e valaki, látta, hogy nincs senki, keresett egy padot, és leült. Ez a kissé hűvös időjárás nem volt kellemes neki, bár a meleg étel meleg volt, és valamilyen szinten felmelegítette.

Nem gondolt se Chrisre, se Justinra, és főképp nem a vörös hajú lányra. Persze, nem mintha akart is volna. Csak ülni, enni a meleg ételt, és bámulni kifelé a fejedből - ez volt az az egy dolog, ami járt Caitlyn fejében.

A finom 'ebéd' után még ücsörgött a padon, és vacogott. Hiába a sok ruha, de ebben a hideg időben még a kutya is fázik!

-Mindjárt vége az októbernek, és jön a december. - gondolta magában. Megfordult a fejében, hogy magában fog beszélni, de érezte, hogy nincs egyedül. Gyors lépteket hallott a távolból. Arra gondolt, hogy ha idejön, akkor ő felkapja a cuccait, és tovább áll.

De aztán... meglátta, hogy ki az a személy, aki oly gyors léptekkel futott, hogy szinte már azt érezte, egyenese hozzá fut. Nem lett volna képes elmenni onnan, amikor Ő fut felé...

-Miért? Miért pont te? Miért pont itt? - kérdezte Cait.
-Hát, látod. A reakciód alapján más valakire számítottál. Mondjuk... Justinra? - kérdezte a vörös hajú lány.
-Mit akarsz? Megint jöttél kioktatni? Meg akarod mondani, hogy te jobban tudod, hogy mi jár a fejemben? Mondd, amit akarsz, vagy menj tetrisezni.
-Rég láttalak, gondoltam megnézem, hogy hogy vagy. De ahogy elnézem, semmit nem értettél meg a múltkori beszélgetésünkből.
-Honnan tudtad, hogy ebbe az iskolába járok? - kérdezte Cait feszülten.
-Vannak jó forrásaim, amiket egyenlőre nem terveztem felfedni. De erről is később beszélünk, addig gondolkodj el, figyelj a jelekre, különben el fogsz veszni, és saját magad csapdájába esel bele. - mondta a lány, majd ismét hátat fordított, - int a legutóbb - és elindult a lépcsőn lefele.
Cait utánarohant, de lány addigra sehol sem volt.
Már az első perctől kezdve furcsának tartotta az idegen lány feltűnéseit, és a hirtelen eltűnéseit. Próbált nem rá figyelni, és más dolgokkal foglalkozni, kezdve azzal, hogy testnevelésre készül.
Kivette a szekrényből a tornazsákját, becsukta az ajtót, majd mintha mi sem történt volna, elindult az öltöző fele. Gondolatait próbálta más fele terelni, próbált keresni valamit, valami mást, amire gondolhat. Legyen az akár az ablak készítése, a falak megtervezése, a házak berendezése. Bármi.
Lassan a lépcsőhöz érve eszébe jutott a reggeli fiú, akivel összeütközött, de ennél több gondolatot nem akart rá szánni. Lassú léptekkel haladt lefele a lépcsőfokokon, majd elért az öltözőhöz.
-Végre! Csak hogy itt vagy! Mindjárt becsöngetnek, sietned kéne, mert tudod, hogy milyen Joseph tanár úr, amikor valaki nem öltözik fel időben. - mondta Dotty aggodalmasan, mivel tudta, hogy 1 ember miatt az egész osztályt bünteti.
-Nem fogod kitalálni, hogy mi történt, de ezt majd óra után megbeszéljük. - hangzott a válasz Cait szájából, majd sietve felöltözött, és bementek a tornaterembe.

*

Hiába mondják, hogy ami nem öl meg, az megerősít, amikor egy fárasztó testnevelés óra után mennek a következő órára a diákok.

Mindenesetre jól szokták tűrni az órákat - muszáj, mert mást nem tudnak tenni.

-Na de mesélj, mi történt a szekrénynél, amit el akartál mondani? - érdeklődött Dotty a történet után.

-A múltkori vörös hajú lány bent ült a szekrényemben, és megint okoskodott, jobban tudta a saját gondolataimat, mint én magam.

-Hát, az ilyenekkel nem kell foglalkozni, biztosan nincs jobb dolguk, és unatkoznak. - nyugtatta Caitet, mert látta az arcán a kisebb ijedtséget, melyet ez a lány a feltűnésével okozott.

-Biztosan. - ennyit tudott rá válaszként adni, mert gondolatai ismét e felé terelődtek. Ez is egy üzenet számára? Vagy ez csak mind Chrisről szól? Egyáltalán honnan tud a kettejük kapcsolatáról. Megannyi kérdés, melyekre nincs válasz.

-Na, felmegyünk még ma a terembe, vagy csak itt fogunk álldogálni az aulában? - kérdezte Dotty, hogy terelje Caitlyn gondolatait.
-Ha nagyon akarsz, de ugye tudod, hogy tesink lesz?
Mindkettőjükből kitört a nevetés. A gondolatterelés sikeres volt, legalábbis látszatra. Ki tudja, hogy az ember fejében mi játszódik le, amit kívül nem mutat meg? Senki. Hiába volt Dotty a legjobb barátnője, még ő sem tudta.
Megfeledkezve a reggeli történésekről, elindultak az öltöző felé.
-Várjál! A szekrényben hagytam a tornazsákomat! - kiáltott fel Cait.
-Legalább egyszer vinnéd haza, hogy ne kelljen mindig fellépcsőzni érte.
Majd Dotty fejbevágta Caitet, ahogyan szokta.
-Áu! Rohadj meg, de szeretlek.
-Hehe. Én is téged.
Caitlyn elindult a lépcső fele, míg Dotty az öltöző irányába. A gondolatterelés csak eddig tartott, mivel Cait már azon kezdett gondolkodni, hogy mit keresett itt Justin, mi volt a célja. Azt akarja, hogy minden porcikája remegjen a tudattól, hogy hatalma van felette?
Caitlyn annyira el volt foglalva a saját gondolataival, hogy még a lába elé sem nézett - a lépcsőn felfelé, vele szemben neki ütközött egy fiúval.
-Jajj, bocs. Fájt? - kérdezte Cait, nem annyira aggódva, mivel nem nagyon törődött azzal, hogy másoknak mi fáj, és mi nem.
-Semmi gond, nem fájt, de legközelebb nézz a lábad elé. Miért nem figyelsz jobban? - kérdezte a fiú, kicsit nagyképűen.
Cait nem tudta eltűrni soha, hogy ha egy nála fiatalabb oktatja ki, illetve olyan hangsúllyal beszél vele, amelyet nem érdemelt meg.
-Ide figyelj, idősebb vagyok, többet éltem, erősebb vagyok, bocsánatot kértem. Szerintem jobb lenne, hogy ha hazamennél, és innál még 2 pohár tejet, aztán gyere vissza, akkor talán olyan kemény leszel, mint a vaj.
-Tetszik a stílusod. Te olyan...
-...hozzád idős - vágott közbe Cait - és különben is, nem szeretem a gyerekeket.
Majd fogta a cuccait, amik az ütközés során a földre kerültek, majd tovább ment fel a lépcsőn.
-Nem gondoltam volna, hogy kisgyerekeket is beraknak ebbe a suliba! - kiabálta útközben.
Gyors, határozott léptekkel végül eljutott a szekrényéig. Látta, hogy valaki ül bent, - mivel a szekrénynek piros ajtaja volt, amit úgy kellett kinyitni, hogy a csavart arrébb húzod, és be tudtál ülni a szekrényben lévő padra.
-Vajon ki lehet az? - feltette magában a kérdést. 
Az ajtóhoz közelebb érve érezte azt a finom Axe illatot, amit oly annyira szeretett Justinon. Erről az illatról mindig sok emlék jutott eszébe, de most nem volt ideje ábrándozni, sietnie kellett, átöltözni stb.
Odaért, és már mindent értett, látta, hogy ki ült bent...